A karantén első napja.

Eljött ez is. Bevonultam végre. A végre persze nem a bevonulásnak szól, hanem ahogy a férjem biztatott, sose voltam még olyan közel ahhoz, hogy túl legyünk rajta mint most. Így van, ez az igazi visszaszámlálás, 5 éjszaka és már mehetek is. Tulajdonképpen rosszabbra számítottam, nem is sírtam nagyon mikor az én kedvesem elment. De menjünk az elejére. 

A fehérvári Mezei doktornő azt mondta reggel 9-re jöjjek. A héten felhívtam a váci kórházat, hogy utoljára lecsekkoljam a tenni illetve hozni valókat. Ők először bepróbálkoztak egy keddi érkezéssel, de mondta a nagyon aranyos Ági nevű hölgy, hogy nem muszáj, csak ha véletlenül úgy gondolom, jöhetnék előbb egy nappal. Először majdnem beugrottam, mert azt hittem ez a hazautazást is előrébb hozza, de nem, csak a biztonság kedvéért szerették volna, hogy biztosan ideérjek, onnan a messzi távolból. Én meg nem szeretettem volna plusz egy éjszakával megfejelni, így kiegyeztünk egy reggel 8-ban. Olyan ügyesen sikerült elindulnunk, hogy 7-re itt voltunk. Körbenéztünk, megkerestük az osztályt, megmondták hova lehet állni a kocsival, a férjem a szobába is bekísérhetett, nagyon szívélyesen fogadtak. 3 nővérrel, ápolóval volt kapcsolatom, és mindhárom emberségesen, barátságosan végezte, végzi a dolgát. Nem kellett a felvételi irodába visszamenni, sorban állni, egyikük elvitte a papírjaimat, én beköltözést intéztem, ismerkedtem a környezettel, a már itt lévő szobatársnőmmel. Négyen vagyunk egy apró szobában, ilyenkor délután, az egész osztályon egyedül. Nem tudom mennyire etikus, vagy szabályos, de lehet hogy teszek fel képeket az üres szobáról, ha sikerül úgy lefényképeznem lakók nélkül. Az apró, az valóban aprót jelent. Az ágyak között van vagy 40 cm távolság is. Most egy hasonló méretű konyhában ülök, ahol hűtő, egy mosdó, és egy 3 medencés ipari méretű mosogató van, persze asztal, szék. A mosogatót nem tudjuk mire vélni, tök fölösleges. 

Reggelről kaptunk egy kis pohárban feloldott izotópot, és valamit vénásan, de az most egy kérdőjelet képez a fejemben, mert egyszerűen nem tudom mi volt, és a többiek sem tudják. Lehet hogy valami, ami törli a memóriánkat? Mert tuti mindent elmondott az Anikó nevű asszisztensnő. Én kaptam egy szurit fenékbe is, ami állítólag jó drága, ezért nem kaphat mindenki, aki nem kap annak egy-másfél hónappal a kezelés előtt abba hagyni kell a hormonpótlást, nekem ezzel az injekcióval emelik meg a THS szintemet. A többieknek a gyógyszer nélkül magától megemelkedik, viszont lehetnek a gyógyszer hiánynak mellékhatásai. De állítólag 100ezres nagyságrendű ára van, ezért csak a "kiválasztottak" kaphatnak. Hogy mivel érdemeltem pont én ki, azt nem tudom, de köszönet érte az illetékeseknek.

Az ivás, vénás izé után x idővel, 2 géppel is megvizsgáltak minket, aztán dél óta csend van. 4-5 körül elment még a takarítónő is, ránk van zárva az ajtó, kaptunk kulcsot. Síri csend és hullaszag. na jó, ez kicsit morbid. Az egyik szobatársnőmmel elmentünk 2 körül sétálni, de jó nagyot. Mire visszaértünk, jó feltörte a lábamat az edzőcipőm, mert a nyáron megszokta a papucs által nyújtott szabadságot.

Az ebéd az ovisok kedvence volt, és az ő adagjuk is kb. A levest persze meg sem kóstoltam, mert nagyon menzásnak látszott, a második pedig pirított gríz, almaszósz és egy hajszál szelet sült hús. A jódszegény diétát itt már nem kell tartani.

Viszont már fél 7 van, csak eltelik az első nap is. A lányom kölcsön adta a laptopját, teleraktam könyvvel, filmmel, zenével, angol tanulnivalóval, de ezek közül még egyre sem szorultam rá. Vagy neteztem, vagy telefonáltam.

A fényképeket majd otthonról pótolom, mert nem akarom a mobilnetet terhelni ilyesmivel.

Séta a Duna parton.